Roman sztorija a mesterrel

Bob Proctor a 83 éve ellenére dinamikusan lenyomta a kétszer másfél órás előadást az ebédidő után, amikor kávészünetet hirdettek a szervezők. István megállapította, hogy Bob gyakorlatilag úgy bírta szuflával, hogy az előadás felétől lekapcsolták a mikrofonját is, mert képes volt hangerővel megtölteni az ötvenfős termet. Mindenkit lenyűgözött az energiája.

Az uzsonnaszünetben aztán gyorsan körbevették a rajongók és kb. 10-15 ember álldogált előtte libasorban, hogy kérdezzen tőle vagy szerezzen egy autogramot stb. Szerencsémre a színpadhoz legközelebbi asztalnál ültem, így Bob személyre szabott tanácsait is testközelből hallgathattam, így eszem ágában sem volt kimenni a szünetben.

Bob türelmesen válaszolt minden kérdezőnek egyesével. Éppen egy fiatal fiú, Roman került sorra, akit láthatóan elbűvölt a Mester és szerette volna, ha neki is ad valami különleges útravalót, vagy ha úgy tetszik, átadja a sikeres élethez való mesterkulcsot a számára.

– Nagyon szeretnék sikeres ember lenni, mit csináljak, Bob? – kérdezte alig érthető angolsággal az osztrák fiú.

Persze az egész előző három nap előadásai során ezt tanította nekünk Bob, most mégis azt látta, hogy ez a fiatal fiú a rá eső két percben várja tőle a megoldást az élete kudarcaira és problémáira. Azon tűnődtem, hogy vajon hány ezer alkalommal tették már fel ezt a kérdést Bob Proctornak az elmúlt fél évszázad alatt.

– Mi a neved? – kérdezte tőle Bob.
– Roman vagyok. – jött a válasz.
– Mivel foglalkozol? – hangzott a teljesen egyszerű kérdés, amire Roman mégis zavarba jött. Mögötte állt a türelmetlen sor, akik szintén az „áldásra” vártak, és ő egyszerre akart jó benyomást keltve belezsúfolni mindent a kérdésre adott válaszába.
– Könyvet írok. Meg egy elektronikai cégnek is dolgozom.
– Mit csinálsz a cégnél?
– Hát könyvet írok pl.
– Az elektronikai cégednek írsz szakkönyvet.
– Ja, nem…
– Akkor milyen könyvet írsz? – kérdezte Bob.
– Hát ilyet, pont ilyet. – mutatott Roman arra a könyvre, amit dedikálni hozott az előadónak, és ami gyakorlatilag Bob saját könyve volt német nyelven.
– Értem. És mi a könyved címe, amit rólam írsz?
– Hát azt még nem tudom… Vannak elképzeléseim.
– Aha – hangzott a válasz. Bob Proctor végigmérte tekintetével a zaklatott fiút, aki pont annyi idős lehetett, mint amikor ő belebotlott az első mentorába, aki megváltoztatta az életét.
– Nem keresel túl sokat, igaz Roman?
– Hát nem igazán.
– Mennyit keresel?
– 20 000-t.
– Egy hónapban 20 000-t?
– Nem, egy évben keresek ennyi eurót.
– Atyaúristen! – mondta Bob. – Figyelj Roman, sürgősen keress magadnak egy mentort! Most azonnal! Ne várj, menj oda hozzá most! Itt van a teremben Wolfgang, aki megszervezte ezt a szemináriumot. Látod, ő ma egy tehetős ember. Ő megcsinálta. Ezt tanítja. Azokat alkalmazza, és oktatja, amiket én mondok. A siker titka, hogy csinálni kell! De csináld most! És, tudod mit, Roman?
– Igen?

– Csak akkor van értelme, ha odamész hozzá most és megteszel majd szó szerint mindent, amit mond vagy kér tőled! Nehéz lesz! Nagyon sokszor nem fogod majd akarni, és eleged lesz, és a könnyebbik utat választanád, mert a változás ilyen! Ezért van szükségünk mentorokra. Bármilyen nehéz is lesz, akkor is tedd meg azt, amit mond neked! Szó szerint tedd meg! És mindent feladatot végezz el, amit kér! Különben az idődet vesztegeted csak… És különben is, ha majd ott leszel a csúcson és visszanézel, – boldogan és sikeresen, – ahogy ő is teszi most,-  már korántsem fogod azt megkérdőjelezni, hogy ez az egész megérte-e vagy sem!? Mert onnan már sohasem fogsz visszajönni! Ott már boldogabb, egészségesebb, sikeresebb, gazdagabb leszel! De kezdd el még ma! Most menj oda hozzá! Ne várj holnapig!