Sárga kis kereszt

Napi 14-16 órákat foglalkoztam az alapítványi ügyekkel és a képzésen tanultakkal, hogy mielőbb elsajátítsam a szükséges változtatásokat és az ehhez kapcsolódó gondolkodásmódot. Tudtam jól, hogy ez a hajtás most átmeneti, de képes vagyok megcsinálni.

 Angliába készültünk négyen az alapítvány képviseletében február 3-tól. Négy teljes napon át tanulhatjuk az értékesítést – a charity bolthálózat működtetését – egy olyan szervezettől, akik ebben iszonyatosan profik. Mindig nagyon várom ezeket az alkalmakat, és tudom előre, hogy rengeteg inspirációt és tudást jelentenek a számunkra. Előző napon még részt vettünk egy egész napos marketing képzésen a DNS keretein belül, majd este egy éjszakába nyúló tárgyaláson a hatékonyságkezelésről, hogy megértsük a feladatok elvégzésének a helyes sorrendjét. Néha úgy éreztem lefordulok a székről, mert már nem bírom tovább, aztán megráztam magam és összeszedtem a gondolataimat. Már az előző hétvégén lázas voltam és náthás, de számomra egy percig sem volt kérdéses, hogy beszedem az aszpirint, veszek orrspray-t és ugyan nem túl komfortosan, de megcsinálom a dolgom. Sőt, élvezni fogom, amit csak lehet!

Egyúttal dühbe gurultam a fiatalabb vezetőtársaimmal szemben, akik hasonló problémákkal küzdöttek, mint én. Egyáltalán nem mással, hanem ugyanazzal a vírussal, hiszen körbefertőztük már egymást az irodában, a nélkül, hogy tudtunk volna róla. Egyik héten egyiküktől, másik héten másikuktól kaptam az emailt, hogy ilyen beteg, meg olyan beteg. Meg ügyeletet, meg háziorvost kellett hívni, meg 39 fok a láza…

És akkor mi van?

Mindannyian felnőtt emberek vagyunk! Nem gyerekek!

El tudjuk dönteni, hogy össze akarjuk szedni magunkat és dolgozni, fejlődni akarunk, vagy otthon lebzselni a meleg ágyban egy-két hetet és hagyni minden fontos és sürgős feladatot másra…

Azt mondtam magamban, hogy ez gáz! Ez nem normális dolog. Hogy mindig hisztiznek, nyavalyognak, alibiznek… Miért kell ez nekem? Valami összetört bennem. Megint csak erősebb lett az elhatározásom, hogy nem jó embereket alkalmazok a munkaköröknél. Hogy én hiába szakadok meg, ha ők táppénzre rohangálnak, sőt még jelentkezni is elfelejtenek, ha nem kérdezek rá, hogy egyáltalán mégis mikorra számíthatok a munkájukra?

Így mentünk ki Angliába, az első hajnali repülőgéppel Lutonba, majd onnan kocsit béreltünk és azonnal mentünk az első tárgyalásunk helyszínére, az Air Ambulance telephelyére. A munkánk minden nap reggel 9-től este 6-ig tartott. Kivéve az első napot, amikor még elmentünk egy másik városba is, hogy egy újabb értékesítési projektről, egy charity édesség hálózatról is tárgyaljunk és információkhoz jussunk.

Aznap éjfél után értünk vissza a szállodába, kimerülten, elcsigázva, de tele élményekkel, információkkal és ambícióval, hogy „Igen! Ha ők megcsinálták, akkor mi is képesek vagyunk ezt megcsinálni!”

Nem örült ennek az erőltetett menetnek az immunrendszerem. Tudom, hogy ez nem is volt egészséges ilyen szempontból. de annál jobban tudtam azt, hogy mit miért csinálok, és azt is tudtam, hogy ez az állapot néhány nap múlva elmúlik, viszont lehetőségem most van itt lenni, tanulni és fejlődni.

Éreztem, hogy egyre nagyobb a szakadék köztem és néhány munkatársam között.

Közben lezajlott a mohácsi Busójárás, ahol kint voltunk az alapítványi standdal. Bevételt kellett volna termelnünk, e helyett mínusz félmillióval, azaz közel ennyi veszteséggel zártuk az eseményt. (árut rendeltünk, órabéreket fizettünk stb.) A kollégáim mégis lelkesen örültek és pozitívnak minősítették az eseményt. Éreztem, hogy MOST érkeztünk el a fordulóponthoz! Ez így nem mehet tovább!