GYURA BARBARA

BESTSELLER ÍRÓ, LIFECOACH SIKERTRÉNER ÉS ÜZLETI MENTOR

Gyura Barbara, a világhírű, amerikai Gondolkodj Eredményesen Program első magyarországi facilitátora, aki abban nyújt segítséget az embereknek, hogy megteremthessék maguknak azt az életet, amelyet élni szeretnének és beteljesítsék a legtitkosabb álmaikat.

Barbara nagy lelkesedéssel dolgozik mind magánszemélyekkel, mind csoportokkal, mind cégekkel, vállalkozásokkal, végigkíséri az ügyfeleit azon az úton, ahol felfedezhetik a magukban rejlő legmélyebb vágyaikat és céljaikat, a rejtett potenciálokat, és elérhetik a személyes és üzleti célkitűzéseiket. Több mint 20 évet töltött sikeres vállalkozóként és vezetőként a non profit és a non profit szektorban.

Barbara fejlődés- és célorientált szakember, akinek szenvedélye mások támogatása az álmaik elérése felé vezető úton. Szigorú és következetes coach, aki nem ismeri a lehetetlent.

Itt az idő, hogy álmaidból valóságot, céljaidból teljesítményt, gondolkodásodból eredményeket teremts!

Életrajz

1971 augusztus 15-én születtem, Pécsett. Egy bányászfaluban, Vasason nőttem fel, ahol reggelente úgy köszöntünk az iskolában, ahogy a bányászok köszöntötték egymást a munkába menet: Jó szerencsét!

Viszonylag szabad, de mégsem felhőtlen gyermekkorom volt. A családban az első lányunokaként érkeztem két fiú unokatestvérem után, így nagyanyámmal hamar igazi, mély barátság és mondhatni szerelem alakult ki közöttünk. Senkitől nem kaptam ennyi szeretetet, mint a nagymamámtól. Nála töltöttem az első három évemet, mert édesanyám és az édesapám nagyon rövid idő alatt különváltak, és apám már a születésem után egy héttel börtönbe került. Összesen 26 évet töltött börtönben, találkozásaink csak rövid szabadulási ideje vagy öregkorára korlátozódtak. Sosem alakulhatott ki közöttünk igazi apa lánya kapcsolat.

A másik apámat óvodás koromban ismertem meg. Ő volt, aki felnevelt, miután öt éves koromban a féltestvérem, Erika megszületett.

Az iskolás éveimet a Vasasi Általános Iskolában jártam ki, majd a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumban, orosz nyelvi tagozaton érettségiztem. A középiskolában eltökéltem, hogy író leszek, így első lépésként újságírással kezdtem el foglalkozni, amikor a 4. osztály elvégzése után, még 17 évesen bekopogtam a Dunántúli Napló szerkesztősége ajtaján. Felvettek.

Többre vágytam a napilapok híreinél, és bár sokat tanultam a szerkesztőségben, egy ösztöndíjjal Olaszországba mentem nyelvet tanulni. Az volt az álmom, hogy bejussak Berlusconi újságíró iskolájába, ám ez állampolgárság híján nem sikerült.

Dolgoztam bébiszitterként, mosogatólányként, majd hazatértem Pécsre és alkalmi napilapoknál, hirdetőújságoknál és az első pécsi kereskedelmi televízióknál próbáltam szerencsét. Sportriporterként itt ismertem meg a későbbi férjemet, gyermekeim apját, a moszkvai származású Ruszlán Haszjanovot.

Három fiúnk született.A középső kisfiúnk, Nail, 14 hónapos volt, amikor súlyosan megbetegedett és kórházba kerültem vele. Hosszú hetek teltek el a betegsége – leukémia – diagnosztizálásáig, így már áttét kialakulásával került megállapításra a betegsége. A Pécsi Gyermekklinika Onkológiai osztályán kezelték, amíg a fülében lévő daganatnak ún. rutin műtétjére sor nem került az egyetem Fül Orr Gége osztályának műtőjében, 2000. szeptember 6-án.

Kisfiam, a műtétet követően, a kezeim között vérzett el a kórház ún. intenzív osztályán. Előtte még elbúcsúzott tőlem.
Nailka emlékére írtam meg a Szemem Fénye: Nail című könyvet. A rákövetkező évben, 2004-ben jelent meg önéletrajzi könyvem, a Kegyes csalás.

Idősebb gyermekünk, Csingiz 6 évesen élte meg az öccse halálát és azt a patológiás gyászfolyamatot, amit akkor megéltünk a férjemmel. Harmadik fiúnk, Rinát 2001. június 28-án, a nagy testvére születésnapján jött a világra. Az életünk lassan visszazökkent a régi kerékvágásba.

Alapítványt hoztam létre, és a beteg gyermekek mentővel történő betegszállítására, majd a magyar gyermekhospice megszületésére koncentráltam és küzdöttem érte sok-sok éven át.

2010-ben megnyitottam, majd 2011-ben működési engedélyt kaptam Magyarország első, ici pici gyermekhospice házára, a Dóri Házra, majd megnyitottam a második magyar gyermekhospice házat, a Tábitha Házat Törökbálinton, Budapest mellett.

2011-ben Rinát fiamnál csontrákot diagnosztizáltak, ami sokkolta és felbolygatta az életünket. Rinátot először Mexicóba immunterápiára, majd Londonba, egy sarcoma centrumba vittem. Kezelése a legendás Harley Street Klinikán történt.

Közben a törökbálinti gyermekhospice ház működtetésének a jogát a ház tulajdonosa és szponzora megvonta tőlem, mivel gyermekem külföldi gyógykezelése kapcsán nem értettünk egyet. Ma már mindketten ugyanazt a küldetést töltjük be, bár más-más szolgáltatásokat részesítünk előnyben.

Jelenleg Magyarország új gyermekhospice komplexumát kívánom felépíteni a Baranya megyei Romonyán, amelyhez még mintegy 700 000 000 ft (2 000 000 euro) hiányzik. Az építkezést 2017 karácsonyára szeretném befejezni. A beruházáshoz szponzorokat és támogatókat keresünk a világ minden részéről.

Ha te is részese lennél az Építsünk együtt gyermekhospice-t projektnek, itt tudod támogatni ezt a küldetést!